Öt éve vagyok anya. Most már magától értetődő így (is) definiálni magam, különösen a kisebbik fiam születése óta, de az első két-három évben ez nagyon szokatlan titulus volt. Igen, ott volt velem egy kisbaba, majd valamivel később kisgyerek, akit szeretek, gondozok, születése után is évekig a testemből tápláltam és mégis... 

Az első időkben azt mondani, hogy van egy gyerekem, hogy én valakinek az anyja vagyok, az olyan idegenül hangzott... Azt, hogy "szültem", nem is tudtam kimondani, amíg a második fiam meg nem született. Addig a szülés szót használni egészen falsul hangzott számomra. Egyszerűen nem állt rá a szám. Ha kérdezték, "ekkor és ekkor született".

Nagyon érdekes élmény volt, hogy a kicsi születése után mégis többször előfordult velem, hogy kiszaladt a számon, hogy "amikor őt szültem" - pedig mindketten császármetszéssel jöttek a világra... Persze megvan ennek a jelenségnek az oka; azt a tényt leszámítva, hogy mindkettő császármetszés volt, semmi, de semmi nem történt ugyanúgy a két kisfiam születése során. Teljesen mások voltak a körülmények - nem csak a két különböző kórházból adódóan - és én is változtam a kettő között. És még mennyit fogok is, többek között épp nekik köszönhetően!

Ha az elsőszülöttem világra jötte óta eltelt öt évet próbálom összegezni magamban - nehéz, mert bármily közhelyes is, de egy szempillantásnak tűnik - , akkor néhány szóval úgy tudom kifejezni, hogy nagyon mozgalmas és izgalmas időszak. Mosollyal gondolok a mindenféle közös élményeinkre, a szőke göndör tincseire, az angyalarcára (ami most is az, csak már rövid, szőkésbarna hajjal keretezve), a pörgésére, a lókötő húzásaira, amikkel fel tud bosszantani (naná, baj is lenne, ha nem lenne képes ilyenre is, ha nem feszegetné a határokat), az átlagtól nagyon különböző kis lényére. Nem egyszerű gyerek, dehát az anyja sem az.

De a születése napjára, na arra nagyon nem szívesen emlékszem vissza. Azt jó lenne átugrani, bár az érzelmek azóta már megszelídültek, helyre kerültek, fájni már nem fáj. De magamtól nem idézném fel.

Még a születési dátumot is úgy kellett megjegyeznem, állandóan eggyel későbbi napot akartam mondani a védőnőnél, a gyerekorvosnál, a játszótéren, még a legelején a bölcsődében is, pedig két és fél évesen kezdte a bölcsit... Mintha egy másik dátum lett volna programozva bennem. Ki tudja, ha nem kerülünk bele egy rendszerbe, ahol nem fért bele több, ahol ennyi türelem járt, lehet, hogy még csak nem is másnap születik, hanem még később, de hogy nem aznap, amikor kiemelték belőlem, az szinte biztos.

Ennyi is elég lehet egy születésnapról való megemlékezéshez. De ha kíváncsi vagy a részletekre, amiket másfél évvel ezelőtt "szülészeti etika" tantárgyunk keretein belül vizsgaesszé gyanánt adtam be, akkor gyere, ülj le mellém...

Valamit mondok. 

A várandósgondozás:

Az első kisfiam egy jónevű és jóhírű pesti kórházban született, ahol a fogadott orvosom főorvosként dolgozott. Nem ismertem őt korábban, a nőgyógyászom ajánlotta, miután kiderült, hogy babát várok - ő akkor már nagyon régóta nem foglalkozott várandósgondozással, szülésekkel.

A várandósságom élettanilag tankönyvinek volt mondható, gyakorlatilag mintaterhességem volt. Imádtam várandósnak lenni, aktív életet éltem és rendszeresen jártam az orvosom magánrendeléseire előbb hat-, az utolsó trimeszterben pedig kb négyhetenként. Szimpatikusnak tartottam, hogy mindig türelmesen végighallgatta a kérdéseimet és válaszolt is rájuk (azért némelyik válasz megérne egy külön írást), de amikor az esetleges császármetszésről és annak körülményeiről kérdeztem, elhessegette a témát azzal, hogy "Ugyan, minek beszélünk ilyesmiről, amikor úgyis egy szép, természetes szülésre készülünk?" Ez kétszer fordult elő a várandósgondozás során.

(tájékoztatáshoz való jog)

A második nevezetes kérdés a fogantatás időpontja volt (azaz a terminusé). Mindkét kisfiamról napra pontosan tudtam, mikor fogantak. Ebben az időben 31-35 napos ciklusaim voltak, ezek egyikének 21. napján lettem várandós. Ezt mondtam is az orvosomnak, aki viszont nem vette figyelembe, hanem az utolsó menstruációtól számolta a 40 hetet. Ezen csodálkoztam, mert a vele való első találkozás előtt a kerületi terhesgondozóban a jó időpontot még bele is írták a kiskönyvembe (kérés nélkül), sőt, ezt a 6 hetes ultrahang eredménye is igazolta.
Magyarán a várandósságot következetesen - és teljesen tévesen - egy héttel idősebbnek számolták a valósnál.

(önrendelkezéshez való jog)

A harmadik - talán legfontosabb - pont a szülésznőválasztás kérdése volt. Az orvosom felesége, egyben asszisztense pont akkor ment nyugdíjba vezető szülésznői pozíciójából az orvosommal együtt választott kórházból, amikor én felkerestem a rendelőjüket. Szerettem volna választott szülésznőt, úgy éreztem, ez fontos lehet majd, amikor szülök, de azt mondták, hogy ezt jelen pillanatban nem is lehet, másrészt, ha lehetne, akkor sem támogatnák a dolgot. Ezt azzal indokolták, hogy a szülésznők 12 órában dolgoznak és ha éppen akkor lenne szükségem a szülésznőmre, amikor a műszakja lejár, vagy a végéhez közeledik, nem biztos, hogy jól járnék egy fáradt szülésznővel.

Ebben látok ugyan rációt, abban viszont mégis csalódott vagyok azóta is, hogy nem ismerték (fel) annak a jelentőségét, hogy legyen velem folyamatosan valaki olyan, aki egy másik nő, akit már korábbról ismerek és aki ismeri a  szülés folyamatát. Ha pedig tisztában voltak ezzel, akkor nem tettek erőfeszítést arra irányulóan, hogy erre más alternatívát találjanak. (pl. dúlát javasolni, vagy bármilyen más kompromisszumos megoldást keresni)

Másrészt pedig azt gondolom, a szülésznők el tudják dönteni, hogy milyen esetet milyen feltételekkel vállalnak el, belefér-e az adott hónapjukba, így viszont esélyt sem kaptam arra, hogy bármelyikükkel is leüljek beszélgetni az elképzeléseimről.

Később aztán - már a gyermekágyas osztályon, újdonsült anyaként - megtudtam, hogy a kórházban lehet választott szülésznővel szülni (az én babámmal egy időben is születtek babák így). Ez akkor teljesen megdöbbentett, azóta értetlenséggé szelídült az érzés.

(tájékoztatáshoz való jog)

A negyedik és egyben utolsó kérdés pedig a szülés folyamata alatt a kísérő személyek kiléte és számuk volt. Apás szülést szerettünk volna, de mellette felmerült, hogy a húgom, aki akkor már orvostanhallgató volt (jelenleg , a cikk megjelenésekor szülész-nőgyógyász rezidens) szintén szeretett volna bent lenni. Ezt az igényt kategorikusan és egy mondattal elutasították arra hivatkozva, hogy fog ő még elég szülést látni. Ebben az indoklásban az volt a bántó, hogy a tény, hogy hol tanul a testvérem, legfeljebb előny lett volna, de semmiképpen nem ok arra, hogy szeretett volna velem lenni. A kérés oka nyilvánvalóan érzelmi alapú volt, pusztán a tény, hogy ő a testvérem...
Én örültem volna neki és úgy gondolom, egy kompromisszummal megoldható dolog lett volna.

(Pl. engedélyt lehetett volna kérni az osztályvezetőtől a két kísérővel való szülésre - ami egyes szülészeteken egyébként alapvetően is működik - vagy amennyiben ez nem lehetséges, felajánlani, hogy a kísérők válthatják egymást. Magunktól viszont nem jutott eszünkbe egyik megoldás sem.)

(kapcsolattartáshoz és tájékoztatáshoz való jog)

A terminus napjai:

A számoltan betöltött 40. héttől - ami a fentiek fényében valójában csak 39 volt - naponta kellett ctg vizsgálatokra járnom a kórházba. Ezen a napon, március 1-én és innentől minden másnap amnioszkópos vizsgálatot is elvégeztek, holott a méhszáj még zárt volt. Órákig görcsöltem és véreztem a nagyon fájdalmas belső vizsgálatok után.

Nem tájékoztatattak arról, hogy a belső vizsgálatoknak milyen alternatívájuk van (hiszen tudjuk, hogy a zárt méhszájnál lenne erre alternatíva) és hogy én vissza is utasíthatom őket...

Az orvosomnak a terminus napján újra elmondtam, hogy hosszú ciklusaim voltak és a babám nem középidőben fogant - ekkor módosította március 5-ére, de nem 8-ára, amikor valójában betöltöttem a 40. hetet.

Március 9-én felvettek a terhespatológiára. Semmi panaszom nem volt a rossz terminus időpontjának túllépésén kívül.

Március 12-én helyeztek volna fel először prosztaglandinos zselét. Hatásáról nagy vonalakban, kockázatairól és arról, hogy ez visszautasítható is lenne, egyáltalán nem tájékoztattak.

Erre a beavatkozásra végül nem került sor.

(tájékoztatáshoz és az ellátás visszautasítáhához való jog)

A vajúdás:

Március 10-én, egy szombati napon az esti vizitnél szóltam az ügyeletes orvosnak, hogy csordogál valami belőlem (bár ne tettem volna). A mennyisége olyan csekély volt, színe pedig olyan vízszínű, hogy azt hittem, hogy csak híg hüvelyváladék, de hajnal óta folyamatosan csordogált. Az orvos megvizsgált, a keze nyomán pedig kizúdult egy jó adag magzatvíz. Ezzel  a protokoll szerint vette kezdetét a vajúdásom. Összepakoltam a szobámban és átvonultam a szülőszobára.

Egy óra múlva érkeztek az első enyhe kontrakciók, amik fokozatosan, de folyamatosan erősödtek és a kezdetektől 3 perces sűrűséggel követték egymást.

Az elmúlt időszak mindennapos ctg-zései során sok szülésznőt megismertem és volt köztük egy, aki felé első látásra megvolt az a fajta ősbizalom, amire azt mondtam magamban, hogy na, vele nagyon szívesen szülnék - bár ő lenne ügyeletben, amikor elindul a kisbabám!

Nem így történt, sőt, az aznap este ügyeletben lévő szülésznőt akkor láttam életemben először. Kedves volt, de a bizonyos ősbizalom hiányában kimérten udvariasak maradtunk egymással és igyekeztem "viselkedni" a jelenlétében.

A rövid, öt órás vajúdásom alatt a következők érintettek a legrosszabbul:

Az orvosom minden hüvelyi vizsgálat alkalmával azt kérte, hogy menjek át a szülőszobai vizsgálóba és nem ő jött be a szülőszobába. (Az indokot a mai napig nem tudom, mert a hathetes kontroll alatt még túl sok minden kavargott bennem ahhoz, hogy erre is rákérdezzek.) Nem a szomszéd helyiség volt, így nekem minden oda- és visszautat is egyenként két-három kontrakciónyi időbe telt megtennem. Semmi kedvet nem éreztem a sétához - bár tudom, hogy van, aki szívesen sétál vajúdás közben és segít is neki - szívesebben maradtam volna térdelőtámaszban a csípőmet ringatva.

A szülésznő a ctg vizsgálatok mindegyikét hanyatt fekve csinálta annak ellenére, hogy a készülék nagyon hosszú zsinórral rendelkezett, tehát más testhelyzetet is lehetővé tett volna. Szó szerint kínlódtam és kértem őt, hogy ne kelljen hanyattfeküdnöm, mert rettenetesen fáj úgy. Minden egyes alkalommal 15-20 percig kellett a hátamon feküdnöm.

(önrendelkezés joga)

(emberi méltósághoz való jog)

Ötórányi vajúdás alatt csupán annyi történt, hogy a méhnyak rövidebb lett és a méhszáj valamivel puhábbá vált, de akkor (lassan négy évvel ezelőtt), laikusként ezek a kifejezések semmit sem jelentettek számomra. Az utolsó hüvelyi vizsgálat után orvosom azt mondta, hogy a magzatvíz sárgászöld és a baba szívhangjai lassulnak, így ő már szívesebben venné ki ezt a babát, de ha szeretném, még próbálkozhatok.
(Ez a logika nem követhető számomra; ill. csak abban az esetben, ha valójában nem volt még akkora probléma, mint amekkorának látszott. Ha gond van, műtök, ha nincs akkora gond, akkor pedig nem kínálom fel választási lehetőségként, mert ez nem egy sütemény a vasárnapi ebéd végén.)

Ennél részletesebben nem tájékoztatott arról, hogy mi történhet, ha tovább vajúdok. Én már nagyon rosszul viseltem a kontrakciókat a bizonytalanság és aggodalom miatt, de magamnál voltam és a férjem is velem volt, mégsem mondtak ennél többet neki sem. Így végül a baba iránti aggodalomtól vezérelve, a feldobott két lehetőségből - "próbálkozunk még reggelig" vagy műtét - a császármetszést választottam. Utólag mégis olyan érzés, mintha ez egy számba adott döntés lett volna.

A műtét folyamán, a kiemelés után nem láthattam a babát, csak miután lemosdatták, felöltöztették és visszahozták a műtőbe. Persze nem is kértem, hiszen a várandósgondozás során szó sem esett császármetszésről. Nem is nekem kellett volna kérnem, hanem a szakembereknek felajánlaniuk. Így olyan volt, mintha egy idegen babát mutattak volna be sajátomként. Ez azóta is bánt, mint ahogyan az is, hogy csak fél kézzel érinthettem őt meg, hiába tudom, hogy kórházi protokoll része, hogy műtét alatt a végtagokat leszíjazzák. Kiszolgáltatottnak és tehetetlennek éreztem magam, mint akinek csak "jófejségből" engedték meg, hogy hozzáérjen a saját újszülött gyerekéhez...

(tájékoztatáshoz és emberi méltósághoz való jog)

A gyermekágyas osztály:

A kisfiam végül március 11-én, szombatról vasárnapra virradóan született meg. Mivel semmit sem tudtam arról, hogy mi hogyan zajlik egy császármetszés után, csak romantikus elképzeléseim voltak egy természetes szülés utáni aranyóráról, így azt sem tudtam, hogy a kisbaba mellretételéhez lehet segítséget kérni akkor is, ha ezt az ellátó személyzet nem ajánlja fel magától. Így történhetett, hogy a kisfiam csak másnap, hétfőn délelőtt (azaz majd' másfél naposan) szopott először, pár perccel azután, hogy az aznap reggel műtött szobatársam kisbabája már némi segítséggel egyórás korában az édesanyja mellén volt.

Az én babám egy rövid találkozást leszámítva az egész vasárnapot és vasárnap éjszakát az újszülöttosztályon töltötte. (Vasárnap hajnali fél3-kor született.)

Már a várandósság alatt is nagyon fontosnak tartottam az anyatejes táplálást és az aranyórát, ezért ez a momentum szintén nagyon fájdalmasan érintett. A személyzet nem tájékoztatott teljes körűen, én pedig nem kérdeztem rá a lehetőségeimre (fel sem ocsúdtam a történtekből), így a korai mellretétel hiányától szintén kiszolgáltatottnak és tehetetlennek éreztem magam. Amolyan "mit is kéne most csinálnom egyedül, amíg ő nincs velem?" érzésem volt.

(tájékoztatáshoz, önrendelkezéshez és kapcsolattartáshoz való jog)

Később derült ki, hogy hétfőn kora reggel (még az első mellretétel előtt), a gyermekorvosi vizit során tudtom, tájékoztatásom és beleegyezésem nélkül beadták a kisfiamnak a BCG oltást. Ha megkérdeznek, biztos, hogy ezt nem engedem meg, ameddig nem szopik legalább pár csepp kolosztrumot, de leginkább a hazamenetel idejéig

CRP értéke magas volt, így öt napon át kapott napi két injekcióban antibiotikumot. Ezzel le is ment az érték a normálisra, de a kúráról is csak utólag, kisfiam két napos korában kaptam tájékoztatást a kórház védőnőjétől. Én csak abból vettem észre, hogy valami történik a kisbabámmal, hogy pelenkázáskor nem csak a sarkáról és a combjáról esett le egy-egy steril buci, hanem a hajas fejbőrén is véres szúrásnyomokat találtam.

(tájékoztatáshoz, kapcsolattartáshoz és önrendelkezéshez való jog)

Március 13-án, kedden délután kezdődő mellgyulladás tüneteit tapasztaltam magamon hőemelkedés kíséretében, ami szerencsére végül nem okozott lázas állapotot, mert egy segítőkész csecsemősnővér lefejte az addigra már érintésre is fájdalmas melleimet és tanácsokkal látott el. Sokat fejtem, a mellem még több tejet termelt, de szerencsére a baba jól szopott.

Azon az éjszakán viszont - ez volt a műtét utáni harmadik éjszaka és én összesen aludtam addig 8-10 órát - a kimerültségtől és a hőemelkedéstől nagyon nehezen ébredtem fel a kisfiam sírására. Éppen azután, hogy felültem, bejött az ügyeletes nővér és két másik szobatársam jelenlétében szó szerint leszidott, mint egy rossz gyereket, amiért a babát sírni hagytam. (Ahogy tudatosult bennem, hogy sírást hallok és hogy a sírás a mellettem lévő kiskocsiból jön, már igyekeztem felkelni.) Majd kivette a kisfiamat a kiskocsiból, a másik kezével pedig a cukros vizet tartalmazó cumisüveget és kérdezés nélkül megitatott vele - egy újszülöttgyomorhoz viszonyítva - rengeteget. A baba nyilvánvalóan éhes és szomjas volt, így hangosan kortyolta a vizet.

Azon túlmenően, hogy itt véleményem szerint szakmailag is több hibát vétett a nővér (meg sem kérdezett engem, hogy miért nem reagáltam korábban a gyereksírásra, ill. cukros vízzel itatott egy jól szopó, egészséges babát), ez volt életem egyik legmegalázóbb élménye.

(emberi méltósághoz való jog és önrendelkezéshez való jog)

A kapcsolattartás jogát azért említem ilyen sokszor, mert ezek a momentumok nem csak az én, hanem az újszülöttem jogait is sértették. 

(4) A kiskorú betegnek joga van arra, hogy szülője, törvényes képviselője, illetőleg az általa vagy törvényes képviselője által megjelölt személy mellette tartózkodjon.

(5) A szülő nőnek joga van arra, hogy az általa megjelölt nagykorú személy a vajúdás és a szülés alatt folyamatosan vele lehessen, a szülést követően pedig arra, hogy - amennyiben ezt az ő vagy újszülöttje egészségi állapota nem zárja ki - újszülöttjével egy helyiségben helyezzék el.

1997. évi CLIV. törvény, 11. paragrafus - A kapcsolattartás joga

A második kisfiam Budapest akkori egyetlen bababarát címet viselő kórházában jött világra, amire éppen e cím viselése miatt esett a választásom. Amikor már 3-5 perces kontrakciókkal vajúdtam és a reggeli órákban egyszercsak elkezdett szivárogni a magzatvíz, elindultunk a kórházba, de már előző estétől voltak méhösszehúzódásaim.

A méhszáj felvételkor 3 cm-re volt nyitva, de a magzatvíz útközben friss mekóniumos lett. Nagyon megijedtem, hogy itt is egyből műteni akarnak, mint az első kisfiam születésekor, ezzel szemben az ügyeletes orvos csak annyit mondott, hogy a császáros előzmény fényében ez nem szerencsés, de mivel a ctg eredmények alapján a baba teljesen jól van, ezért vajúdjak csak nyugodtan. Nem hittem a fülemnek. Egy kő esett le a szívemről...

Több órányi vajúdással sem nyílt tovább a méhszáj, ekkor nagyon alacsony cseppszámon kaptam oxytocint. Nagyon megnyugtató volt, hogy az orvos ismeretlenül is úgy vélekedett és olyan lépéseket javasolt vagy éppen nem javasolt, amiket én magam is gondoltam, ill. mindenről részletesen tájékoztatott.

Akkori élethelyzetemből fakadóan volt egy sejtésem, hogy nem fizikai okok miatt nem tudok átlendülni azon a ponton, ahol a vajúdás megrekedt, így mire az orvos délután felvetette a császármetszés lehetőségét, én már magamban beleegyeztem, tehát megvolt az az érzésem, hogy ez az én döntésem (még ha nem is így volt valójában). Végül csak akkor mondtam ki hangosan is ezt a döntésemet, amikor már másodszor került szóba a műtét.

A következőket kértem:

• ne árulják el a műtőben a kisbaba nemét, mert én szeretném megnézni, ki érkezett
• ne fürdessék meg, ha nem muszáj (azaz nem túl mekóniumos vagy véres a bőre)
• mutassák meg nekem a kiemelés után, amint lehet
• az édesapja minél hamarabb kerülhessen vele bőr(szőr)kontaktusba
• én pedig hadd szoptassam meg minél hamarabb.

A gyermekorvosunktól vittem egy igazolást arról, hogy ő otthon beadja neki a BCG oltást. A kórház gyermekorvosa minden további nélkül tudomásul vette ezt, csupán egy nyilatkozatot írtam alá arról, hogy a saját kérésemre történik ez így.

Bár sosem láttak korábban a szülészeten, mégis minden kérésemet tiszteletben tartották, a kisbabámmal kedvem szerint egy ágyban feküdhettem, így sokkal könnyebb volt a szoptatás. Az első éjszakát ugyan külön töltöttük, de előtte volt pár óránk együtt a gyermekágyas osztályon, amikor már szoptattam a babát és a férjem is bent volt velünk.

(Az előzőleg választott kórházban a protokoll szerint együtt aludni sem lehetett a babákkal, ill. még a babák apukái vagy testvérei sem mehettek be az esetlegesen mozgásképtelen anyához.)

Amikor újra elkezdtem hasonló, kezdődő mellgyulladásra utaló tüneteket produkálni, mint az első kisfiammal, a szoptatási szaktanácsadó tanácsára minden csepp tejet a babának adtam, meg is tehettem, hiszen nem vitték el naponta(!!!) 2,5 órás(!!!) orvosi vizitekre és 2 órás(!!!) fürdetésekre, így fejés nélkül is megelőztük a problémát és a baba súlya 4300 g-ról csupán 4000 g-ig esett vissza.

4 kg feletti születési súlya miatt az első napokban rendszeresen mérték a vércukorszintjét, ehhez viszont előtte beleegyezésemet kérték (amivel megtörtént a tájékoztatás is). Ahogyan ígérték, ez nem tartott tovább öt percnél.

Postspinalis fejfájásom miatt nem tartottam vele ekkor, de erre a gondomra kaptam szoptatásbarát fájdalomcsillapítót.

A PKU levételéhez megvárták, hogy a baba széklete anyatejes legyen és ekkor már engem kértek meg, hogy vigyem be a kisbabát a gyermekorvoshoz, ő pedig még bíztatott is, hogy beszéljek hozzá, akár fogjam meg nyugodtan, hogy a picinek kevésbé legyen rossz élménye erről a vérvételről.

Szeretném hangsúlyozni, hogy tisztában vagyok azzal, hogy a protokollok a kórházak átlátható működését és mind a dolgozók, mind a betegek, ill. szülő nők biztonságát szolgálják, mégis úgy veszem észre, hogy kis szokásbeli különbségek óriási eltérést eredményeznek az anya, a baba, de akár egy egész család megélésében a legfiatalabb családtag érkezésének kapcsán, a beteg- és emberi jogok tiszteletben tartásáról nem is beszélve.

Ezt annak sem szabadna befolyásolnia, ha a szülő nő tájékozatlan, hiszen az ő laikusságát hivatott kompenzálni a tájékoztatáshoz való jog.

Vannak olyan eljárások, amelyek bár az elterjedt rutin szerint szükségesek lehetnek és nem feltétlenül ütköznek emberi jogokkal, nem biztos, hogy a naprakész kutatások szerint is indokoltak. (pl. a végtagok leszíjazása minden anya esetében, az egyedi körülmények ismerete nélkül)

Későbbi munkámmal azon leszek, hogy minél több kisbaba születhessen az édesanyja, a saját és családtagjai jogainak és autonómiájának tiszteletben tartásával, miközben szakmailag a lehető legnaprakészebb ismeretek szerint segítem őket.